Van az embernek egy élete. Van sok ember rajta kívül, akiknek megvan a saját életük. Isten akarata, hogy az ember, akit jelen esetben nevezzünk Ádámnak, megossza a saját életét másokkal. Férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel, állatokkal, gépekkel. Kiválaszt mondjuk egyet a sok ember közül, nevezzük nevén, Évát. Élnek közösen, paradicsomi boldogságban. Meg sem fordul a fejükben, hogy hova vezet majd a közös életük. Egészen addig, amíg nem jön Lucifer, hogy megmutassa Ádámnak, hogy hova fog eljutni a közös életük a későbbiekben. És Ádám mindent megtesz, hogy elkerülje a sorsát, de mindhiába - Éva már a szíve alatt hordja gyermeküket, Káint. Amikor Káin megszületik, nem tudnak mást tenni, fölnevelik, hiszen Isten ezt rendelte ki nekik. Megszületik Ábel. És Káin féltékenységből megöli őt. Pedig a saját Paradicsomát csak egy másik emberrel kellett volna megosztania. És amikor a gyilkosság napvilágot lát, akkor Ádám csak néz tehetetlenül előre, hogy ő a saját boldogságát számtalan emberrel meg tudta osztani, meg sem fordult a fejében a gyilkosság gondolata sem. Erre jön ez a takonypóc Káin, nagyjából nulla élettapasztalattal, és hidegvérrel kivégzi a testvérét. Még csak nem is egy idegent, aki orv módon furakszik be az életébe. Nem, a saját testvérét. Persze, minden szülőnek fájó, ha a gyermekei egymás ellen fordulnak. De mi lett volna, ha teszem azt Káin vár még tíz évet, és felnőtt fejjel öli meg apját, amiért nem kapott időben észhez, hogy a családot nem lenne szabad továbbvinni, mert kárhozatra, szenvedésre, és kínok közötti pusztulásra van ítélve. De nem, Káin a testvérét ölte meg - féltékenységből. Ábel tehetett arról, hogy Isten látszólag kivételezett vele? Nem. Csak tett azért, hogy kedves legyen az Úr szemében. És Káin csak menekült a gyilkosságba. Mert túlságosan hiú volt ahhoz, hogy feltárja szívét Isten, vagy az emberek előtt, és elpanaszolja nekik nyomrúságát. ÉS ez az elfojtott indulat, ez a kétségbeesés szülte meg benne az indítékot, hogy megülje azt, akinek tulajdonította saját problémájának eredetét. És Káint mindenki gyilkosnak titulálja. Az is. Egy szemszögből. De ha egy picit átéljük a helyzetét, akkor beláthatjuk, hogy Káin nem más, mint egy fiú, aki elsőszülött volt, akinek mindene előbb volt, és az előjogairól, konkrétabban a megszokott életéről kellett lemondania egy másik miatt. És ha egy embernek le kell mondania bármiről is az életben, akkor nem mindig mérlegeli, hogy ki miatt is kell lemondjon. Nem volt abban a helyzetben, hogy mintegy Pinklerné beadja a gyereket egy nevelőintézetbe, hogy ne kelljen lemondania a boldogságáról, amit egy elrontott élet adot neki, hanem csak az maradt, hogy kivégzi öccsét. Tekintsünk egy picit magunkba! Milyen lenne a világ, ha szabadon megölhetnénk azokat, akiket nem szeretünk, akikre féltékenyek vagyunk? Meddig élne a világ? Meddig élnénk mi magunk? Persze, ma is szabadon lehet ölni. Mert van egy sokkal kegyetlenebb fegyverünk. A nyelvünk. De ami a fegyverek között atom töltettle rendelkezik, az az ambernek a gondolata. Az emlékei. Mert akihez egyszer negatívumokat kapcsoltunk, annak befellegzett. Akiről csak a rossz marad ránk, azzal nincs a későbbiekben miért kapcsolatot tartani. Kivégzünk olyan embereket, akik segítenek nekünk, akik szeretnek bennünket. De el is titkoljuk előlük magunkat, hogy ne kelljen szembesülnünk saját csököttségünkkkel és saját bűnös mivoltunkkal.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben a Pink Floyd Ummagumma című albuma szól a háttérben.
Szólásszabadság