állapot: Ha nem néztem volna meg most a Napolát, akkor fülig érő szájjal ugrálnék körbe-körbe...
zene: Concorde Down - Man for all season
idézet: "You'd better close your eyes!"
Reggel apával majdnem egyszerre ébredtünk, hívott, hogy akkor mi van, mondtam, hogy most ébredtem, erre, hogy ők is. Megegyeztünk, hogy tíz körül náluk vagyok, és náluk is lettem. Ittam egy kávét, ettem egy velencei rétest (Szolnokról; aki tudja a receptet, az szóljon!), és már hasítottunk is be a városba, mert várt ránk az Astoriánál fekvő Tisza-bolt és a Mammut. És igen, megkaptam a mellényt, szép barna, a mellén egy klasszikus T-vel. Továbbmozdultunk, egészen a Mammutig, ott kaptam gyönyörű bordó Eastpak hátizsákot. Nem egészen olyan klasszikus darabot, mint az átlagnak van, de ahhoz sok tulajdonságában hasonlítót. Csodás volt! Beültünk Guruba kajálni egyet, ahm, isteni jó volt a szendvics, és apának is tetszett. Teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott volt végig, és én? Én röpködtem. Gyermeki örömmel néztem rá mindvégig, képzeletemben egy mezőn ugráltam, mezítláb, és csak a boldogság vett körül. Végre! Valóra vált. Anyu nem hitte volna, hogy sikerül mindaz, amit elterveztem, amit szerettem volna, de sikerült! Sikerült, és boldog vagyok. Nem a mellény miatt, nem a táskáért, hanem azért, hogy ezt a napot apámmal tölthettem. Nagyon jóóó volt, már alig várom, hogy legközelebbe is együtt tölthessünk valamennyit. Nekem több szempontből is jobb, de legfőképpen azért, mert majd nem kell Isten előtt azt mondanom, hogy nem próbáltam meg tenni azért, hogy apával jó legyen a kapcsolatom. És talán ő is kész tenni érte valamit. És ezt tanácsolom minden olyan apának, aki leszarja a gyereke fejét! Tegnap beszéltem Alexával msnen, és meghökkentett, hogy ismét szembe kell találkozzak egy olyan esettel, ahol az apa szarik a gyerek fejére. Nem tudom ezeket megérteni. Szívből kívánom, hogy sikerüljön legalább tisztázni a kettejük kapcsolatát, lehetőleg lelki sérülések nélkül! Kívánom nekik tényleg teljes szívemből!
Holnap után kezdjük a tanítást. Most majd eljön egyféle hajtás, hiszen a következő megálló majd csak a téli szünet lesz, addig pedig... Még van egy gólyabál, egy mikulás, egy karácsony, és még ki tudja mennyi dolgozat. A tanárok ilyenkor döbbennek rá, hogy talán jegyet is kéne adni annak a szerencsétlennek, aki kötelező jelleggel koptatja a többiek idegrendszerét. Ez persze a normálisabb fele a gárdának, a humánusabbik fele, de van az önző, elit alakulat, akik a dolgozatokat majd a téli szünet utáni két hétre tartogatják. Két hét. Ennyi lesz a téli szünet vége és a félév vége között. Ez a két hét (de akármennyi idő) a legbrutálisabb. Nah, én azt szeretném elkerülni, hogy itt nekem gürcölnöm kelljen. Pedig nem lesz nagyon más választásom, elvégre a tanárok diktálják nekünk a feltételekeet, felelés, számonkérés akkor van, ha ők azt mondják. Márpedig ők akkor mondják, amikor szükségét érzik, leszarva, hogy a gyerek éppen stresszes, mert letört a körme. Ráadásul ilyenkor télen minden olyan szar. Most tegyük föl, hogy hazajön az ember egy keddi napon, volt aznap egy törije, egy biosza meg mondjuk két töri faktja. Odakint van kemény 8 fok (plusz ÁFA), és fáradt. De nem fizikailag, hanem szellemileg. És akkor fogjon neki tanulni, vagy olvasni. Még rosszabb azoknak, akik még dolgoznak is a suli mellett, hogy majd tovább tudjanak tanulni. És minden nap szinte ugyanaz megy. Reggel ébredés, utazás, órák, unalom, evés, ivás, hazautazaás, vagy edzés és utána hazautazás, aztán tanulás, készülődés a másnapra, aztán pihenés, ha van rá idő. Meg persze néha juss el szórakozni is egy keveset, elvégre fiatal vagy! Más kérdés, hogy berögzült pedagógiai eszmékkel egyetértők hirdetik, hogy a diák egyetlen dolga a tanulás. És tényleg. Azért szolgálják ki (már ha kiszolgálják), hogy tanuljon, hogy lediplomázzon. És ha lediplomázik? Akor mi lesz? Lesz állása? Nem! Lesz megélhetése? Nem! Képzünk olyan embereket, akik fizikai munkát fognak végezni? Nem! És miért nem? Mert olyan szar társadalmat élünk, hogy leszarjuk a jövőt, nem képzünk fizikai munkásokat! Minek is, igaz, mindig lesznek majd alkalmi dolgozók, akik igaz, hogy nem éppen a legjobb módon, de tesséklássék megcsinálnak mindent! Basszátok meg, hajtjátok itt a jónépet egy olyan igába, aminek nincs jövője!
Mikit Isten éltesse, ma lett 18, így már felnőtt fejjel ihatja szét azon agysejtjeit, melyek túlélték a nyarat.
Elnézve az iskolai panaszaimat, visszagondolok a Napolára. A filmre. Kegyetlen. MEgrázó, de érdemes megtekinteni. Aki nem látta, annak nem lőném le a poént. Poén? Szóval, ez a megszokásból eredő kifejezés itt a történet végét jelenti. Vagy inkább magát a történetet. Mert az egész film valaminek a végét jelenti. Ahogy a Napolásokat a náci Dojcsland bukása után, még egy utolsó harcra küldték, bele a halálba, olyan emberek, akik gyávák voltak előre menni. Akik ujjal dolgoztak, akiknek csak a pofájuk volt nagy. Habár ezek a diákok egy általam elvetett eszme szellemében képeztették magukat, fejet hajtok előttük. Az emlékük előtt. Ők hittek abban, amit gyerekkoruk óta sulykoltak beléjük, ők nem tehettek aról, hogy az ezer évesretervezett birodalom pár év alatt a semmibe vész, és néhány paraniod személy őket küldi utoljára a halálba, hogy legyen idejük elbújni, és tisztes körülmények között öngyilkosnak lenni. Ezek a fiúk a maguk módján hősök. Egy olyan torz világban haltak meg, ahol őket képezték az elitnek, majd úgy végezték, mint a kutyák, akiket a gazdáik lelőnek, mert már költséges a fenntartásuk. Ezek a fiúk bíztak a birodalomban, és önnön hibájukon kívül lettek részesei a történelemnek, és minden második tagjuk a halottaknak.
Hiányzik. Holnap jön haza, de este. És én maximum csak hétfőn reggel látom őt. A vonaton. Vagy csak a suliban. Vagy még akkor sem. És nem tudom, hogy bírom majd ki nélküle addig. Már így is hiányzik, de nagyon! És, már várom, hogy hazajöjjön, hogy átölelhessem, hogy érezhessem, hogy velem van...
Szólásszabadság