Budapest Underground

Tegnap volt egy hirtelen felindulásos ötletem - lemenetem Szolnokra. Sötétedés után értem le, mivel elég sokáig rágódtam a dolgon, mire anyám elé álltam, hogy a szülinapján lemegyek vidékre. Leértem, és mintha egy idegen világba csöppentem volna. Nyoma nem volt a régi hazatérések hangulatának. Körülöttem helyi fiatalok. Igazi szolnokiak. Akik nem csak hogy ott laknak, de ott is élnek. Ezek között én ha megfeszülök is, akkor is pesti maradok. Itthon meg? Akarok én pesti lenni? Nem! Megtagadom magam pestiségét, de szolnokinak se vallhatom magam tiszta szívvel. Amim van, az nem kell, amim sosem lehet, az pedig vágyálom marad csupán. Nem leszek szolnoki sosem, ezt be kell látnom. Végig a buszon azon töprengtem, hogy mi változhatott meg bennem. De nem döbbentem rá. Pedig küzdöttem ám keményen, de a francért sem akart összejönni. A Vasútállomáson még úgy ahogy megvoltam magammal. De a buszmegállóban már az egész szertefoszlott. Aztán be a városba. Tegyük hozzá, a főtér (szégyenletes módon nem tudom a nevét. csak hatvanasnak hívom, mint apám) gyönyörű lett, még éjszaka is szép volt. Azt úgy magaménak éreztem. Oda megyek a nyáron mindenképpen. Aztán, mire a hídho értünk (A Tisza fölöttihez), már darabokban hevert lestrapált önérzetem kövezeetén minden tévképzetem arról, hogy hazajöttem. Nem is láttam a Tiszát, se a Zagyvát (az én Zagyvámat!), csak az egyik ház oldaláról világló lámpa fényében láthattam, hogy a víz szintje megnőtt, de csak az ólomszürke és fekete höpölygést láttam a fény pereme mentén. Egy pillanatra felrémlett az a téli nap, amikor Szofival lementünk Szolnokra, és a Tisza partján sétálva beszéltük meg a dolgokat, terveztünk nagy eseményeket, és hangoztattuk, hogy mennyrie szeretjük egymást. (Utóbbi még mindig megvan ám!) Mire áátértem a hídon, már csak a sóvárgás marad a régi énem iránt. Pontosabban a régi énem ebbéli része iránt. Mert amikor Szofival mentem le, akkor az egész olyan más volt. Akkor boldog voltam a megérkezéstől a másnapi hazaútig végig. És akkor fájó szívvel tekintettem ki az ablakból, mikor a Keletibe tartó vonal elkanyarodott tőlünk. most még azt sem. Mikor leszálltam a buszról, gondolkodtam, hogy kikapcsolom az mp3 lejátszómat, de végülis nemmel szavaztam. Helyette csúszkáltam a fölázott aszfalton, majd kaparásztam a talpamat, mikor a Szabó Lőrinc utca saras murvájára léptem. Aztán beértem a házba. Pillanatok alatt otthonosan éreztem magam. Csak ki kellett fújnom magam. Aztán, mikor Öcsi kiment a szobából, és nem a világháborús nácik kiabálását hallottam a gép hangfalaiból, akkor nyugovóra tértem. Még hallottam, ahogy az esőcseppek finom kopogásukkal jelzik, hogy temetni készül a környék. Édes hipnózisukba végül velefeledkeztem, elaludtam, és a temetés gondolata nagyon messzire repült tőlem. Reggel az ébredés után kimentem reggelizni, és az új napra az idő is jobbra fordult. Már volt napsütés, langyos szél, csicsergő madarak és persze a kert. Ezt az idillt törtem meg a Babettámmal, sikeresen szennyezve anyatermészetünket. Nem vagyok rá büszke. De motorozni nagyon kellemes érzés, ajánlom mindenkinek. Leszálltam a paripáról, mentem be, hogy ebédeljek, közelgett az indulás ideje. Már nem akartam indulni. Maradni akartam, élvezni, hogy Szolnokon lehetek, hogy otthon vagyok. (Most kapcsoltam, hogy nézzem meg az Olaj tegnapi produkcióját. Bár ne tettem volna. 107:93-ra kikaptunk Szombathelyen.) De kelletlenül kiballagtam a buszmegállóba, táskámban a farmerdzsekim és a pulóverem, ma már nem volt rá szükségem. Fölültem a buszra, külön örömömre kézi váltós volt, nem automata. Egy kis hazai. Bent végre rátekinthettem a Zagyvára! Csodás volt, mint mindig! És tényleg magasabb a szintje. A belváros is gyönyörű lett, az a belső park, komolyan olyan, mint Pesten a Gödör környéke. Csak itt nem törték föl a flasztert előzőleg mélygarázsnak. A vasútállomás? Hát, ott a peronon találtam egy faládát egy igazi aramriót,föl is ültem rá. Kivettem a könyvemet (Bódis Kriszta - Artista), kikapcsoltam a zenét. És itt kaptam Szolnoktól egy ajándékot. Elhallgatott a hangosbeszélő, az emberek is furcsán csöndben ácsorogtak a peronon, és ahogy végig néztem a sineken, amik között tengernyi sárga virág jelezte, hogy itt a tavasz, átéltem a csodát. Belém szívta magát a tavasz, a csönd a vasútállomáson bizarrul hangzik vasárnap délután, főleg Szolnokon. De egy pillanatra nem a megyeszékhely-csomópontot láttam Szolnokban, hanem a vidéki kisvárost. Azt, amit én mindig is szerettem benne. Kivonatát az Alföldnek. Nem tartott az egész egy percig, de nekem az örökkévalóságot jelentette. Fájt a szívem otthagyni azt a csodát! Mert Pestre nem hozhatom magammal. De lehetne Pesten csinálni egy darab Szolnokot. Csak hát, kinek kell Pesten Szolnok, amikor 100 kilométerre van tőle? Meg az vidék az itteniek szemében. És az enyémben is. De számomra a világ közepe.