A Vadász kedvtelenül sétált az erdőben. Előző áldozatát meglőtte, aztán hagyta vérezni a földön, semmi kedve nem volt magával vinni. Távolról szép volt, megtetszett neki kecses mozgása, izmos teste. De ahogy meglőtte, tudta, hogy hibázott. Nem ezt a vadat kereste. Ahogy fölé hajolt és érezte a vérgőzös leheletet, amit az állat rábocsátott, rádöbbent, hogy hibázott. Most hibázott. Újra. Igazából kezdte megunni, hogy mindig hibázik, mindig melléfog. Már fordította maga ellen a puskát, amikor egy hasonló testalkatú állatot látott. A Prédát. Igen ő volt az. Csodaszép alkat, gyönyörű mozgás, a Vadász álma. De a mozgása hirtelen megváltozott. Nehézkéssé és bicegőssé vált. A Vadász óvatosan követte, bár tudta, hogy a Préda menekülésre képtelen. Sebesült. Vére hosszan kígyózott mögötte. Lihegett, szaggatottan bár, de lihegett. Kimerült volt, és fáradt. Végül beérte. Hosszan és mélyen a szemébe nézett, és látta az elkeseredést, bánatot, minden szenvedést. Barbár volt az, ki így magára hagyta ezt a szerencsétlen állatot. Persze, a Vadász is hagyott már így vadat az erdőben, de azokat megkereste mindig, és próbálta ápolni sebeiket. Etetni őket, megvédeni a többi vadtól, a vadászoktól. De a Préda más volt. Gyönyörű ében szőre, piciny termete arra késztette a Vadászt, hogy megkönyörüljön. Nem volt szó nagy kegyelemről, lehet, hogy a golyó mindent megoldott volna, és a Préda is jobban örült volna a kegyes halálnak. A megváltó halálnak. De a Vadász most nem törődött ezzel. Hátára vette a Prédát és elindult vele a vadászlak felé. Ágyba fektette, bár tudta, csak egy állatról van szó. De a tekintete mégis olyan emberi volt. Nőiesen kegyetlen és kegyetlenül nőies. Esténként sokáig virrasztott mellette, minden apró nyögésre felriadt. Rohant le az emeletről, nehogy valami baja essen a Prédának. Tudta, hogy a sebesült állat gyengeségét kihasználni nemcsak etikátlan lenne, de gusztustalan is. Megvárja, amíg felépül. És utána sem vár el hálát. Gerinctelen dolog lenne, ha elvárná, hogy hálából tegyen érte a préda bármit is. Addig is ül és vár. Csak ül és vár. Vár Rá. Vár arra hogy egyszer majd arra ébred, hogy a Préda felébredt, és kiment a házból. Mert már teher neki, hogy tesz érte, és emberi jósága nem engedi, hogy ezért bármit is elvárjon. De aztán csend és újra csend. Elfelejti ezeket a gondolatokat. És marad a tiszta erkölcs. A tiszta gondolat. Az embertársi szeretet, mert egyszer csak a Vadász ránéz a Prédára és nem egy vadat lát, hanem egy csupasz Lányt. Egy fiatal, kicsi lányt. És ezerszer is áldja Istent, hogy akkor nem lőtte le, hanem elhozta, hogy gondozza Őt. És most közelebb lép hozzá, de nem. Visszafordul, ruhát ad rá. Ennivalót tesz elé. A Lány csak szótlanul ül, nem eszik, nem iszik. Aztán elkezd enni. Lassan, megfontoltan. A Vadász csak nézi, nem tud betelni a látvánnyal. Prédaként csodálatos volt, Lányként eszményi. És akkor föláll, kinyitja az ajtót:
- Jól érzed magad?
- Igen- feleli a lány.
- Akkor parancsolj, ha nem akarsz tovább itt maradni, akkor menj! Vár az erdő!
- De maradni akarok! Veled!
- Maradni akarsz, de én nem akarom, hogy maradj.
És a Lány kiment az ajtón. Zokogva, de kiment. A távolban még hallotta a Vadász üvöltését, és a dörrenést, amivel jelezte a Lánynak, hibázott. A Vadász újra hibázott. És ez volt az utolsó. A Lány visszament a házhoz, a Vadászt a padlón találta, körötte vér. Csókot lehelt az arcára, és elindult, ki az erdőbe. A Vadász még utoljára fölemelte a fejét, vagy csak ő látta úgy?
A Lány kinyitotta az ajtót és a Préda kilépett azon.
Szóval, eddig a napi történet. Osszátok be!
Megjött a bankkártyám, szóval most heppiness van a köbön. Szerintem ma délután, vagy holnap lemegyek Pilisre.
Szólásszabadság