Állapot: fáradt

Zene: Guns n’ Roses: Don’t cry; Sweet child o’mine, You could be mine…

Idézet: I hate to look in to those eyes and see the nows and thens. „ A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.” (Jókai Mór: Az arany ember)

Könyv: Jókai Mór: Az arany ember

Olyan nehéz itt lenn Szolnokon gépelni. Lejöttem gyümölcsért, meg még néhány könyvért, ami jövőre kelleni fog, és hát ez ugye azt jelenti, hogy a mai napi blogbejegyzés majd csak másnap fog bekerülni a hivatott helyére. Persze már ma begépelem, aztán majd holnap berakom. Holnap este. Hívtam Marent, hogy jöjjön le velem Szolnokra, de sajnos a húgára kellett vigyázzon, szóval nem tudott jönni. Viszont a Nyugatiban olyan arccal találkoztam, hogy csak na! Dórival. Az idegesítő kis szkinhedcsajszival, akit a múló hetek, hónapok és msnes beszélgetések hatására tisztára megkedveltem. Nosza, meghívtam egy sörre, eldumáltunk, azután fölszálltam a gyorsvonatra. Persze, gyorsvonat. Ugyanolyan vagonok, mint amikben Pilisre szoktam utazni, magyarul olyanok, mint amilyenek a személyvonatokon vannak. Kényelmetlen, piroscsíkos, levegőtlen. Van azokkal minden baj. De kibírtam. Végül is csak azért mentem be a Nyugatiba, hogy igazi, fülkés gyorsvonattal jöhessek le, és legyen ülőhelyem is. Mint kiderült, Ferihegy 82 kilométerre van Szolnoktól, magyarul 90 kilométeres jegy kell. Még jó, hogy a neten olcsóbb árak vannak. Semmi baj. Lassan a MÁV kezd bonyolultabb leni a női léleknél. Na jó, azért az túlzás lenne. Aztán ahogy lenni szokott, leértem, vettem buszjegyet, aztán vissza az állomásra, hogy nézzek vonatot magamnak holnapra, aztán még lóhalálában elértem a 7Y-ost, ami persze a fél világot megkerüli, de még így is hamarabb érek vele haza, mint a 8-assal, amire potom 20 percet kellett volna várnom. Igaz, az ellenkező irányból sétáltam haza, de kellemes séta volt. Igazából most jöttem rá, hogy Szandaszőlős még mindig falu. Mert mutassatok egy helyet, ahol a buszmegálló a közért nevét viseli. Persze, marha jól esett egy ilyen helyre azt mondani magamban: HAZAJÖTTEM! Igen, nagy betűkkel. Mert hiába lakom Pesten, azt nem tudom egyszerűen a szó klasszikus értelmében otthonomnak nevezni. Nekem az otthonom Pilis és Szolnok és Marosvásárhely. Persze, a pesti lakásba is hazamegyek, meg minden, de teljesen más érzésekkel.

Szolnok. Fájt a szívem, amikor a szökőkutak helyén markológépeket láttam, és hatalmas gödröket. Oda temetik a múltat. Az lesz a tömegsírja sok száz ember fiatalságának. Aztán a busz továbbhaladt, és én azt hittem felsírok. A Dami üres volt. A medencékben semmi víz, semmi gyerek, nincs ott élet. Annak a helynek csak múltja van. Sajnos. Pedig cefet jó hely volt. Annak idején még úszni is ott tanultam meg. Pista bácsinál. Vajon dolgozik még? Szóval csupa kellemesen fájó emlék.

Persze. Ahogy olvasom az Arany embert, egyre jobban kínoz belül a fájdalom. Timár Mihályban egyre jobban magamra ismerek. Illetve… Az ő szerelmes fájdalmaira. Mit nekem Kis herceg. Íme, a magyar irodalom egyik kiemelkedő regénye, és én képes vagyok szenvedni tőle, de elolvasom, mert most már komolyan érdekel, hogy ebből mi a fészkes fene lesz. Onnan az idézet is. Én koldultam talán Zsófi érzéseiért. Nem vívtam értük. Nem hódítottam meg. Kevés lett volna az idő? Ugyan. Az idő az pont elég kellett volna, hogy legyen, csak én nem voltam teljesen tudatában annak, hogy mi is történik most itt. Túl későn fogtam föl, hogy itt most valami történik, aminek én is élvezője lehetek. Ahogy annak idején mondták az Ocean’s 11-ben: „Izzadtság mentes…” Pontosan. Nem azt mondom, hogy Zsófi izzadtság mentes csaj lenne. Mert nem igaz. Sőt! De nem kellett volna sokat tennem azért, hogy ne barátként váljunk el. Első körben mondjuk szólnom kellett volna anyunak 1986-ban, hogy világra szeretnék jönni, és utána lehetőleg kiharcolni a hosszú hajat és berasztázni. Persze ez mind fölösleges lett volna. Hiszen szerinte a 4 év rohadtul nem volt akadály. Akkor mégis mi? Túl gyors volt? Lehet. Másoknak meg túl lassú. És én? Én mit gondolok erről szerintetek? Hm? Nekem az idő gyorsan elszállt, a szerelem (már ha ez a szerelem) túl hamar vett rajtam erőt. Persze engem nem sokan kérdeztek, hogy mit gondolok itt a rendelkezésre álló időről.  Bocs! Remélem szeptembertől lesz valami komoly dolog, amibe feledkezhetek. Elvégre az köztudott, hogy 10-ik elején nem csak azért vettem föl a filozófia faktot, mert Gabi kért rá, hanem így tudtam magamnak és másoknak azt terjeszteni, hogy azért nincs barátnőm, mert nincs rá időm. És jövőre tényleg nem lesz. Maximum egy olyanra, mint Zsófi, aki messze lakik (de még milyen közel), és tanul (talán). Zsófi, Zsófi… Mennyi öröm, mennyi bánat jár egy leánnyal.

You made my heart too happy, so I vomited blood.

Egy kicsit vidámabb topik: Voltam kimasszíroztatni a hátam. Csodás volt. Persze, csak egy kicsit sikerült ez alatt elfelednem Zsófit. Végig, amíg nyugi volt (persze anyu rittig benn maradt és beszélt) Ő járt a fejemben. Hogy vajon most mit tehet, merre lehet, van-e valakije. Rengeteg sok kérdés, amikre nem merek választ kérni. Nem is akarok. Magamnak ártanék vele. Csak magamnak. Neki ártanék? Szerintetek? Honnan tudjam. Persze, neki is szar lenne rádöbbenni, hogy van tőle jópár kilométerre egy fiú, aki másfél nap (köhöm, fél nap után már rajongtam érte) után beleszeretett, és még nem felejtette el. Ahogy én őt megismertem, tuti magát hibáztatná – oktalanul. Nem ő a hibás a szív gondolataiért, a lélek furfangjaiért. Ő csak szenvedő alanya az érzelmeknek, melyek olykor megcsalják az embert. Néha az agy ellen cselekszik. És amikor megkérdeztem tőle, hogy jól esik-e mindez, akkor igennel felelt. Persze nem az én kínzásom esett neki jól, hanem mindaz, amit adni próbáltam neki. Hangsúlyozom, próbáltam. Mert sok dolgot elutasított. És emberek, lehet rám ujjal mutogatni. Igen, igaz. Ott volt a kezeimben, és nem csókoltam meg. És tudjátok miért? Mert nem akartam. Túl tiszták voltak az érzéseim ahhoz, hogy megtegyem. Pedig megtehettem volna. És akkor más fordulatot vett volna a téma. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó fordulatot. Bocs. Zsófi, ha ez egyszer a kezedbe kerül, akkor elnézést mindenért!

Eddig ilyent még nem éreztem senki iránt. Vagy csak én nem emlékezem rá. Beleizzadtam a gépelésbe. Annyira hevesen jöttek rám az emlékek, a gondolatok. És még mindig előttem él a mosolya, a grimaszai, az arca, amikor ébren volt, amikor aludt. De mindennél tisztábban az, ahogy imádkozott a záró istentiszteleten. Térden. És Attila mondta azt, hogy amíg oda nem mentem, sírt, amíg ott voltam, nem sírt, amikor megpusziltam, és eljöttem, akkor újra sírt. Utána megnyugtattam, hogy nem haragszom rá. Nem is. Tényleg nem. Mondom, nem ő tehet arról, hogy nem érezte irántam azt, amit én őiránta. Én marha visszamentem Máriuszhoz, ahelyett, hogy maradtam volna Zsófival a záró misén. Anyám, mekkora pellengérre való barom vagyok. Az ilyennek adni kéne 5000 Forintot, aztán elküldeni a fenébe egy sátorral és egy hálózsákkal, meg ruhával valami eldugott helyre,hogy gondolkodjon. Illetve, hogy tanuljon meg gondolkodni. Hjaj… Mekkora állat voltam. Láttam… Ott ronthattam el a dolgok fontosabbik részét. Pedig hogy imádkoztam érte. És nem.

Bocsánat!